A mese első, második, harmadik és negyedik része.
Helka – miután köszöntötte szerelmesét – sietett Horkához a varázsszerért. De csak az elfogyasztott vadkannyelv maradványait és az üres kulacsot találta. Bánatában szerelméhez, Kelénhez sietett a remetelakba. A két fiatal leült egy padra a sír mellé, s ott búslakodott.
- Hej, Kamor, Kamor, hiába volt minden segítséged! Ha Kamor itt lenne, biztosan tudná a megoldást bajainkra! –sóhajtott Kelén.
Ekkor szél támadt, s hamarosan ott termett a varázsló a fiatalok előtt.
-Kimondtad háromszor a nevem, hát itt vagyok! –mondta.
Szép sorban elmondták a történteket a varázslónak. Kamor sejtette, hogy mi történt Horkával és Thuzzal. Segített a két fiatalnak.
- Minden nap gyűjtsd össze a fiam sírjáról a virágok harmatcseppjeit – mondta a varázsló Kelénnek – de csak Helkának add oda, senki másnak! Azzal locsolja meg Rohan herceg szemét, s visszatér a látása! – ezzel elbúcsúzott a fiataloktól, s a szél hátán visszatért a Bakonyba.
Három nap múlva az öreg herceg újból láthatta a napvilágot. Nagy örömében azt sem bánta, hogy Helka kezét egy szegény ifjú kéri tőle. Horkát és Thuzt senki sem kereste. Pár nap múlva dühös vadkan rontott a remete életére, feje felett holló keringett. De Kelén a közelben volt, s íjával leterítette a két undok állatot, így a remetének nem esett bántódása. A holló és a vadkan teste lezuhant a sziklákon.
Helka és Kelén egybekeltek, hatalmas lakodalmat csaptak. De véget sem ért a mulatság, a két fiatal csónakba szállt. Vitték magukkal az aranyszörű kis kecskét és egy arany ollót is. Mikor beértek a tó közepére, Siót szólították. A tündér kiemelkedett a vízből, Helka pedig odaadta neki a gödölye szőrét. Sió fejéről lehullottak a csúf kígyók, gyönyörű aranyfürtjei ragyogtak a napfényben. A fiatalokat Füreden sodorta partra a víz. Kamor, a Bakony öreg varázslója várta ott őket. Megáldotta hűséges szerelmüket. Cserfa varázsbotját a földre dobta, Sió pedig aranybuzogányos nádját, s így szóltak:
- Ezen a helyen gyűljenek össze hegyeim érceinek legjótékonyabb erői! – kiáltotta Kamor.
- És vizeimnek legjótékonyabb forrásai –mondta Sió.
Azon a helyen gyógyító forrás fakadt. A két fiatal boldogan élt, emléküket már csak az öreg balatoni emberek és néhány szépséges hajó őrzi.
Itt a vége a mesének.
A történetet Bezzeganyától kaptuk kölcsönbe. Az eredeti mesét Fáy András vetette papírra 1836-ban. A történet új verziója megvásárolható a Bookline webáruházban.
