Dabosiné Tusz Emese nem félt szakmát és életformát váltani: az egykori tanárnő profi sajtkészítő lett. Ssorozatunkban a Balatonnál és környékén élő izgalmas, kevésbé ismert arcokat mutatjuk be, az első epizódban egy üzletembert, aki biogazda lett.
Aki már járt a hévízi termelői piacon, valószínűleg találkozott már Dabosiné Tusz Emesével, és az elképesztően finom kézműves kecskesajtjaival. A nap végén is mosolyog, és úgy beszél a sajtokról (németül, angolul és lassan oroszul is), hogy akkor is venni akarsz, ha eredetileg nem akartál kecskekefírt vacsorára.
Egy koromfekete kecskével kezdődött az egész, amit egy környékbeli állatsimogatóban látott, meséli Emese. Akkor még nem tudta volna hová tenni, ha hazaviszi. 2008-ban azonban a férjével közösen úgy döntöttek, hogy gazdálkodni fognak. Vettek néhány kecskét és egy területet Hegyesd környékén, Emese pedig nem ment vissza a gyes után németet tanítani a tapolcai gimnáziumba, hanem beiratkozott a csermajori sajtkészítő szakmunkás iskolába.
„Életformát akartunk váltani” - mondja Emese. „Óriási szabadságot ad, hogy senki nem mondja meg, mikor kezdődik a munkaidő.” Ami természetesen nem napi nyolc óra. Az állatok gondozása, a fejés, a sajtgyártás és a piacozás rengeteg munkát jelent. Jelenleg 52 anyakecskét nevelnek, és napi kétszer fejik őket. Ezt a munkát Emese férje, Zoltán végzi. A fejés délelőtt három, délután két órát vesz igénybe, ha minden jól alakul. És persze sokszor ennél sokkal időbe telik.
A tejet azonnal feldolgozzák, nem tárolják. Emese vasárnap kivételével legalább napi hat órát tölt a sajtgyártással. Eleinte csak friss sajtokat készített, de a vevők igényei miatt ma már túró, joghurt, camembert, krémsajt, kecskekefír és többféle ízesített érlelt sajt is szerepel a kínálatban. Először a káptalantóti és a tihanyi piacon árulta a sajtokat, de azóta a hévízi piac a törzshelye, és egy keszthelyi üzletbe is szállít. Nyáron a kisfiát is viszi magával. Piacnapokon a gyártásra árusítás után kerül sor, ilyenkor csak délután áll neki a sajtgyártásnak.
A Dabosi család számára az év január végén indul, ilyenkor kezdődnek ugyanis az ellések. Februártól (10 hetes korukban választják le a gidákat) november közepéig aztán nincs megállás. Szabadidejük csak ilyenkor van, a következő ellésig. „Nem is gondoltuk volna, hogy egyszer imádni fogjuk a telet” - mondja Emese.
A tervekről annyit árul el, hogy az állatállományt csak addig növelik, amíg jókedvvel elbírják a munkát. A célok között szerepel, hogy az ország más részeire is eljusson az áruja, és többen megismerjék a termékeit.
Emese most sem döntene másképp. Nagyon kemény munka ez, de hatalmas szabadságot ad. „Nem bántuk meg, hogy ezt választottuk. Több élményben van részünk, de ez csak annak való, aki imádja a természetet meg az állatokat".
(fotó: Nyul Zsuzsanna)
