Azt igyál otthon - mondja a pincér, amikor kólát kérünk tőle, és azonnal tudtam, hogy jó helyen járunk. És ez az érzés a vacsora végére érte el a csúcspontját, nem bicsaklott meg sehol az ív.
Hévíz mellett vagyunk, az Öreg harang borozóban, amit az év kisvendéglőjének választottak a Gault&Millau-sok, tök megérdemelten: nem tudom, mikor ettem utoljára olyan jót, mint náluk, a hegyoldalban.
Az élmény egy szerethetően nyegle pincérrel kezdődik, aki tulajdonképpen visszahozta a nyegle szót az aktív szókincsembe és pozitív értékekkel ruházta fel. Képzeljétek el, ahogy a fiatal Keith Richards már erősen Sparrow kapitányosodva kitántorog a konyhából és egy táblát a kezében tartogatva Szőke András humorával motyogni kezdi maga elé az étlapot. Malacka, a malacka mangalica, megsütögetjük, van hozzá gombás, tejszínes köret, nem érdekes, viszont ezt figyeld, ez érdekelni fog: nyuszika, imádják, friss zöldségekkel adjuk, omlik szét a nyuszika, puha, szaftos, te is imádni fogod.
Én ilyen összeszedetlenül célirányos leírást még életemben nem kaptam, mint az Öreg harang borozóban, és ebben a kontextusban az sem sértő, hogy amikor kólát kérsz, a pincér azt mondja: Azt igyál otthon. Hiteltelen is lett volna, ha bármi mást mond, így meg szimplán csak nagyon vicces. És igaza is van: csodás boraik és kiváló házi szörpjeik vannak, nem adnak műanyag vacakot. És a nyegle stílus mellett rögzítsük, hogy ilyen kedves, érdeklődő kiszolgálással kevés helyen találkoztunk eddig. Szóval ez a hely egyik erőssége.
Egyik. Mert a másik az étel. Figyeljetek: én ilyen jót nem tudom, mikor ettem hazai vendéglátásban utoljára. A pikáns kecskeleves konkrétan talán életem legjobb levese volt, és csak kicsit maradt le hozzá képest a fehérboros hagymaleves. Mindegyik telt, vibráló, jó alapanyagokból jó technikákkal elkészített izmos leves.
A főétel ugyanez a kategória: ettünk mangalicát tócsnival és gombás-zöldséges-szalonnás körettel és persze a nyuszikát és mindegyik fantasztikus volt, akárhonnan vizsgáljuk, mert az Öreg harang borozóban az étkeztetés legjobb metszetében találjuk magunkat: a hely magán viseli a házi koszt vadságát, lehengerlő erejét, de nélkülözi annak a megúszós, amatőr jellegét. Az ételek a fine diningra jellemző odafigyeléssel készülnek, jó alapanyagokra és jó technikákra törekednek, de eltekintenek a műfajra jellemző légiesedéstől, ami elvárja a befogadótól, hogy ne csak éhes, de műkedvelő is legyen. Ez bizonyos értelemben az étkeztetés kollektív csúcsa, az a fajta minőség, amit minden nap el tudnál viselni (szemben egy Michelin-csillagos menüvel), és amit meg is érdemelnél minden nap. Csak alig van ilyen hely a világon.
És azt nem is mondtam, hogy a házi rétesük is fantasztikus. Egy főre három fogással kábé 6 ezer forinttal kell számolni, a hely tehát tökéletesen árában van az ötezer forintos, a minőséget alulról nyaldosó, de már elfogadható minőségű csárdák és a 7 ezer forintos csúcséttermek között. NAGYON ajánlott.
